A könnyed vígjátékok üzenetén túl a szingliség legnagyobb veszélye – miképp az angolból vett kifejezés etimológiája is jelzi – az egyedüllét életformává válása, amely a kezdeti szabadság érzése után magányossá teheti és megbetegítheti az embert, elvéve annak cselekvési szabadságát. Ma sajnos korunk egyik népbetesége az elmagányosodásból fakadó depresszió. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a veszély a rossz családi és párkapcsolatban élőkre, ahol az őszinte párbeszéd megszakadt, ugyanúgy leselkedik, míg a megözvegyült nők és férfiak – amennyiben tartalmas emberi kapcsolatokkal rendelkeznek – talán sosem találkoznak ezzel az érzéssel. Ne feledjük, ez utóbbiak megléte és minősége a döntő, nem az életünkről a külvilág számára berendezett kirakat, de az is tény, hogy a család a társas viszony megélésének egyik alapvető terepe.

„Rendelkezésre álló kapcsolat nem található” – Hányszor olvassuk bosszankodva számítógépünk vagy telefonunk kijelzőjén a fentebbi rövid üzenetet. Úgy érezzük, hogy becsaptak, elárultak bennünket, egyedül maradtunk, pedig éppen most lenne szükségünk valakire a hálózat egy másik végpontján. Mind gyakrabban látni buszon, vonaton, pályaudvarokon és szórakozóhelyeken a telefonjukba vagy notebookjukba görcsösen kapaszkodó fiatalokat és meglett embereket, akik összeszorított szájjal, konokul félrenézve igyekeznek életben tartani viszonyukat egy távoli helyen tartózkodó emberrel. Mindez arra bizonyíték, hogy a (poszt)modern ember is egy társas lény, Arisztotelész fogalmával élve „zóon politikon”, amely nem tudja önmagát pusztán önmagában értelmezni a világban. Az antik hellén felfogás számára az ember természetes közege a párkapcsolaton alapuló oikosz és az ember lényegi természetét kibontakoztatni képes polisz.

Az antikvitás emberképében az élet normális állapota a közösségi lét. Így teljesen más dimenzióba kerül Jézus közösségről szóló tanítása is. „És bizony, mondom nektek: ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20) Ez bizony nem csupán a keresztény ember számára felhívás a társak megtalálására, hanem minden ember számára megszívlelendő tanács, amikor úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk, és a telefonvonal másik vége állandóan kisípol.

A modernizációnak, a javak gyarapodásának (látszólag) immateriális ára van. Úgy érezzük, hogy a másik fél (gyermek, idős szülő, nagyszülő, segítségre szoruló testvér, barát) csak hátráltat bennünket a munkánk elvégzésében, és a nagy cél – az anyagi biztonság – elérésében. Valójában vigyázni kellene rájuk, mint egy drága kincsre, hiszen eszmei értékünk az ő bajaik enyhítésében nyer valódi értéket, akár egy valutaváltóban, ahol használhatatlan bankójainkat fizetőképes érmékre váltják. Ennek hiányában hiába vagyunk anyagi téren sikeresek – a világ leggazdagabb verebéhez hasonlóan, akit véletlenül bezártak a búzával teli vagonba – semmink nincsen. Javaink csak annyit érnek, amennyit a másik ember számára elérhetővé teszünk. Az elmagányosodásról mára bizonyossá vált, hogy az emberi kapcsolatok leépülésén túl számos pszichoszomatikus betegség alapjának számít, amely milliók életét keseríti meg. Mindez általánosan kihat a munkaerőpiacra (hiszen ezek az emberek heteket töltenek táppénzen), az egészségügyre és így már nagyon is kézzelfogható az a veszteség, amelyet az elmagányosodás okoz.

A természethez és Istenhez fűződő viszony újraépítéséhez először a másik emberhez vezető hidakat kell megerősíteni. Az öngyilkosságok döntő többsége elkerülhető lett volna, ha az áldozatok nem maradtak volna érzelmileg teljesen egyedül az életük utolsó szakaszában. Nyugaton már bevett példa, hogy a fiatalok önkéntesként idős embereket látogatnak, ápolnak, mert jól tudják, hogy ez nem csupán az öregek napjait édesíti meg, hanem az ő életüknek és értéket ad. Éljük meg tehát az emberi kapcsolatainkat, merjünk kitárulkozni mások előtt, higgyük el, hogy, nem lehet olyan vihar az életben, hogy egyedül maradjunk! A közösségi lét innen nézve – egyetértve a hajdani hellén filozófussal – valóban az emberi élet megélésének magasabb rendű formája, melyhez képest a szingliség (egyedüliség) szabadságérzete csupán önbecsapás.

Varga Szabolcs